Tudjátok, vannak azok a pilóták, akik minden egyes mozdulatukkal a jövőt építik.

Akik már gokartos korukban megtanulták, hogy egy verseny a leintésig tart, egy bajnokság pedig több fordulóból áll.

Akik érzik, mikor kell feladni egy szituációt, hogy később újra próbálkozhassanak, esetleg sikeresen.

Akik, még ha nem is sikerült úgy a futam, ahogy szerették volna, többre értékelik az erős pontszerzést, minthogy egy esetleg kieséssel és emiatt nullázással járó helyzet elvesztésén rágódjanak.

Akik látják, mikor sok és se magukat, se az ellenfeleiket nem akarják összetörve látni.

Na, és akkor mindezekhez képest ott van Takuma Sato.

Neki ott helyben dűlőre kell vinnie a dolgokat.

Ha lát egy helyet akár féktávon, akár a (lecsúszással járó) legszélső sávban, nem szalasztja el. Még akkor sem, ha ezzel lassabb lesz később (lásd Detroit).

Ő nem rágódik rajta, hogy áll a pontversenyben. Nyomja a gázt, tekeri a kormányt és ha kiadja, nagyon kiadja, ha nem, akkor meg nem.

Neki nem azért kell az erős háttér, hogy jól menjen, hanem főleg azért, hogy ha elszúrja, ne forduljanak el tőle.

Ő még úgy is beleáll egy szituációba, hogy talán ő lesz hamarosan az első számú közellenség a bajnokság rajongói számára. Nem érzi egyáltalán.

Sato, összetöröd a szívem.

Share This