Hétvégén az Autódromo Hermanos Rodríguez, vagyis a Rodríguez-testvérek versenypályán köröz majd az F1 mezőnye. A Mexikói Nagydíjnak otthont adó pálya nem véletlenül tiszteleg nevével is a Rodríguez testvérek emléke előtt. Rendkívül tehetséges pilóták voltak ők, akiket túl korán szólított el a halál.

 

Immáron a 20. alkalommal kerül megrendezésre F1-es futam Mexikóban, már ha nem számítjuk bele az 1962-es, a bajnokságba nem számító futamot. A futam nem számított állandó helyszínnek, hiszen előbb 1963 és 1970, majd 1986 és 1992 között rendeztek itt futamokat, hogy aztán 2015-ben ismét visszatérjen a vérkeringésbe ez a nagyszerű helyszín. Bár ahogy arról korábban beszámoltunk, ismét veszélybe került a nagydíj sorsa, végül mégis szerződést hosszabbítottak. Maga a pálya hajdanán még Magdalena Mixhuca néven volt ismert, azonban 1986-ra, az F1-be visszatérő pályát már a testvérekről nevezték el. De kik is voltak a Rodríguez-testvérek?

Pedro és Ricardo jómódú családba született, édesapjuk, Don Pedro Mexikóváros rendőrségén, a motorosrendőr hadosztály parancsnoka volt, ezen felül komoly vagyont szerzett ingatlan beruházásokból. Mindez lehetővé tette a fiúk számára, hogy finanszírozni tudják motorsport karrierjüket. Pedro 1940-ben, Ricardo 1942-ben született. Már nagyon fiatalon elkezdtek versenyezni, először csak kerékpárral. Mindketten rendkívül tehetségesek voltak, Pedro a kimértebb, míg öccse Ricardo egy igazán szenvedélyes, vad karakternek bizonyult. 

 

  • Facebook

Pedrot és Ricardot nagyon fiatalon megcsapta a benzingőz. Fotó: grandprix247.com

 

Magát az autóversenyzést 1957-ben kezdték meg sportautókkal; Pedro egy Ferrari, Ricardo pedig egy Porsche volánja mögött versenyzett. A többség Ricardot tartotta tehetségesebbnek, akinek karrierje sokkal gyorsabban is indult be, mint Pedronak. Érdemes megnézni, hogy milyen ütemben haladt előre: 8 évesen megnyerte az első kerékpárversenyét, hogy aztán 10 évesen már országos bajnoka legyen korosztályának. Egy évvel később, tehát 11 évesen 125 ccm-es motorbajnoknak mondhatta magát. 15 évesen megnyerte élete első autóversenyét, 16 évesen hazájában versenyzői licenszet kap, és Le Mans-ban akar indulni, ám végül korára hivatkozva az indulási engedélyt nem kapja meg a versenyigazgatóságtól. Még mindig csak 19 éves, amikor Enzo Ferrari a Ferrari gyári csapatában ülést ajánl neki az Olasz Nagydíjra. Rá egy évre, mindössze 20 évesen Mexikóban az év sportolójának választják, és állandó ülést kap a Ferrarinál. Elképesztő villámkarrier, amit csak kivételes tehetséggel megáldottak képesek elérni. Volt benne valami, ami Enzo Ferrari érdeklődését felkeltette. Szinte megszállottan vezetett, egészen őrült stílus jellemezte. Az “El Chamaco” néven is ismert Ricardo furcsa szerzet volt; kortársai egy öntelt, arrogáns, már-már kiállhatatlan alaknak írták le, aki egyébként semmitől és senkitől sem félt. Még a haláltól sem, és ez lehetett később a veszte.

 

  • Facebook

Ricardo Rodríguez és Enzo Ferrari. Fotó: grandprix247.com

 

Királykategóriás bemutatkozása több szempontból is emlékezetesre sikerült, számára is, és az egész sportágnak. Az 1961-es Olasz Nagydíjon debütált szabad-kártyásként, ahol az időmérőn azonnal egy második rajthellyel villantott, mindössze 1 tizedmásodperccel elmaradva a bajnoki címért küzdő csapattársa, Wolfgang von Tripstől, miközben a szintén a bajnoki címért küzdő Phil Hillt és Richie Ginthert is verte. Ez azt is jelentette, hogy ő lett az F1 legfiatalabb első soros indulója a maga 19 évével és 208 napjával. Ezen rekordja több, mint 50 évig fennállt, Max Verstappen tudta csak elvenni tőle. A rajtnál aztán Hill és Ginther rögtön az élre tört, őket követte Rodríguez, majd Clark és von Trips. Amikor a Parabolicához értek, a féktávon Clark és von Trips összeütközött. Míg Clark nem szenvedett sérülést, addig Trips Ferrarijával a nézők közé repült. Von Trips kiesett autójából és 14 nézővel egyetemben életét vesztette. Mai szemmel döbbenetes, de a versenyt nem szakították félbe, így azt végül Hill nyerte meg, míg Rodríguez mechanikai probléma miatt kiesett. Bár a névjegyét azonnal letette az F1-ben, azon a sötét hétvégén semmi oka nem volt az ünneplésre.

 

 

Míg 1961-ben nem, addig 1962-re már teljes éves ülést kapott a Ferraritól. Pechére azonban az arra az évre készített konstrukció egyáltalán nem volt versenyképes, a Ferrari egyik legrosszabb évét élték akkor meg. Bár Spában Ricardo egy szép 4. helyet szerzett, összességében csapnivaló szezont élt meg az egész csapat. Míg az előző évben még bajnoki címet ünnepelhettek Maranellóban, 1962 végén csupán a 6. helyen zártak. Enzo előbb a Francia Nagydíjat hagyta ki, majd a folyamatosan érkező csapnivaló eredmények miatt úgy határozott, hogy a tengerentúli versenyekre már el sem utaznak, megkímélvén magukat a további égéstől. A döntés hallatán valósággal őrjöngött Ricardo, hiszen azzal, hogy a Amerikai Nagydíjat kihagyják, egyúttal a bajnokságba akkor nem számító, de a komplett mezőny részvételével zajló hazai futamát is ki kellett volna hagynia. Ekkor jött Rob Walker, aki felajánlott számára egy Lotust, így részt vehetett a Mexikói Nagydíjon. Csakhogy az egész évben használt Ferrarija és a kölcsönkapott Lotus között óriási eltérés volt vezethetőségben. A Lotus erősen túlkormányzott volt, pattogott. Talán az autó határaira is fittyet hányva, talán a hazai közönség előtti bizonyítási vágy miatt Rodríguez mindenképpen jobbat akart futni John Surtees addigi pole-t érő idejénél. A Peraltada-kanyarba a kelleténél nagyobb tempóval érkezett meg, autójával megcsípte a beton szegélyt, és hatalmas erővel a töltésoldalba csapódott. Ricardo, alig 20 évesen, azonnal életét vesztette. Halála miatt bátyja, Pedro egy időre felhagyott a versenyzéssel, 1963 végéig egyáltalán nem állt rajthoz. Ekkor azonban szintén egy Lotus volánja mögött ő is rajthoz állt az F1-ben az Amerikai és Mexikói Nagydíjakon. 1967-ig nem is futott teljes szezonokat, mindig csak a hazai futamon állt rajthoz. Aztán amikor 1967-ben a Cooperrel teljes szezont vállalt be, az évadnyitó Dél-Afrikai Nagydíjon – ami igazából csak élete 9. F1-es versenye volt – elsőként szelte át a célvonalat. Helytállásával nem volt probléma az F1-ben sem, legnagyobb sikereit mégis inkább a sportautó versenyzésben érte el, ahol nagyon komoly hírnevet szerzett magának bátor és precíz stílusa.

 

  • Facebook

Pedro Rodríguez és Lucien Bianchi ünnepli Le Mans-i győzelmüket. Fotó: grandprix247.com

 

Őt tartották az esős futamok legnagyobb specialistájának és a világ egyik legjobb sportkocsi versenyzőjének is. 1968-ban egy Ford GT 40 volánja mögött, Lucien Bianchi csapattársaként (Jules Bianchi az unokaöccse volt) Le Mans-i győzelmet ünnepelhetett, majd 1970-ben a régi, 14 km-es Spában rendezett Belga Nagydíjat a BRM volánja mögött nyerte meg. A következő évet is elég jó formában kezdte meg, majd jött 1971 július 11-e és a Norisring. Itt egy Interseria-versenyt rendeztek, ahol egy Ferrari 512M-et vezetett. Amikor a verseny egy szakaszában az élre próbált törni, egy lassabb autó a falnak szorította őt, autója kigyulladt, és hiába szabadították ki a roncsok közül, 31 évesen életét vesztette. Jo Siffert, aki csak néhány hónappal élte túl vetélytársát, ezt mondta róla:

“Szeretem ezt az apró mexikói srácot, még akkor is, ha mindig azt érzem, ki akar csinálni a pályán!”

Pedro halálának 35 éves évfordulóján a norisringi pályán egy bronz táblát helyzetek el az emlékére.

 

Share This